Nagy Endre írásai (5. rész)
Egy falat kenyér
A hatvanas években is voltak meleg nyarak, megszenvedte azt úgy az ember, mint állat. Igaz, az ilyen napokat általában hamarosan hirtelen alászakadó óriási záporok követték, újra föléledtek a kukoricaföldek, a lehűlt Mórici pusztaságban boldog fecskék rajai cikáztak. Az emberek újra a munkájuk után néztek, nyikorogva, lassan újra megindultak a szekerek.
A mezítlábas gyereksereg vágtatott a rétek hajlatain megakadt langyos esővízben. Csillogtak újra a portól megszabadult falevelek. Mosolyogtak a nyári almák. Beszívtuk a frissen fürdött fű illatát. Minden olyan természetesnek tűnt, mintha a boldogságot egyedül csak a Mórici népnek találták volna fel, annak minden pompájával, fényével!
A két templom tornya is úgy ágaskodott büszkén a puszta fölé, mintha legalábbis székesegyház volna. Megkonduló harangjuk olykor belekondult a pusztába, szétfolyva a buckák közé épült kis porták falai közé.
Egy ilyen, számunkra annyira szokványos nyári zivatar után azért mégis valami megváltozott. Amikor elkezdtük kiterelni a birkákat a dombok felé, hogy még az est leszállta előtt jóllakjanak, nekünk gyerekeknek egy oly rémisztő látvány tárult a szemünk elé.
Egyik part tövében frissen érkezett sátoros szekerek álltak. Megpányvázott lovak nyújtogatták a nyakukat az alányúló akácágak után. Mindent elöntött a valahogy égni nem akaró tűz füstje, ami körül hosszú, bő szoknyás asszonyok serénykedtek. Bajuszos, nagy kalapos emberek pakolásztak a kocsiról. Visongó maszatos gyerekek fogócskáztak. A döbbenet belénk vágott hirtelen! Cigányok!!!! Futottunk volna, de a lábunk nem mozdult a félelem elöntötte minden porcikánkat. Már elképzeltük magunk előtt, ahogy ezek most elkapnak bennünket, és a szemet maró füst fölött csüngő nagy kormos bográcsba dobnak. Ekkor már ők is észrevettek bennünket, és néhány asszony meg gyerkőc elindult felénk. Az egyik asszony már nagyon öreg és ráncos volt, a fogatlan szájából pipa lógott. Ez a látvány nekünk, ha nem is a világvégével, - mert akkor legalább megúsznánk a most következő élve megfőzés szenvedéseit! - Nem! ez az átélés nekünk a „mórici” kis gyerekeknek, a pokolba való betekintéssel azonos volt. Valamit beszéltek hozzánk, de mi nem értettünk egy szót sem belőle, lassan felocsúdtunk a bénultságunkból és rohantunk haza.
Otthon idegességünkben alig tudtuk elmondani a látottakat. De a szüleimen nem vettem észre félelemnek a nyomát, csak a Bodrit kötötték közelebb a tyúkól ajtajához éjszakára. Másnap délelőtt nagy kutyaugatás kíséretében egy idős, nagy fekete kalapos ember, meg a pipás öregasszony tűnt fel a kapu előtt. Édesanyám kiment hozzájuk, valami beszélt velük, majd visszatérve a kamrába ment. Nemsokára újra megjelent egy nagy piros lábassal a kezében, amely már bizony régóta lyukas volt. A cigányember levette a hátáról a puttony kinézetű fatákolmányt, néhány szerszámot vett abból elő, majd nekiállt a lábas befoltozásának. Én minden mozdulatát éberen követtem, felkészülve rá ha mégiscsak rossz szándékban járnának. Telt az idő a fazék meg elkészült. Édesanyám megvizsgálta, majd egy nagy karaj kenyeret adott a pipás maminak, aki örömében mindenáron meg akarta csókolni a tiltakozó Édesanyám kezét. A nagy igyekezettől elejtette a kenyeret, amely néhányat még fordult is a tegnapi esőtől felázott udvaron. De ő újra felkapta azt, és kicsit megtörölve a nagy rózsás kötőjébe, a batyujába rakta.
Lassan megindultak visszafelé, de én valahogy már nem is féltem tőlük, a kiskapu előtt állva néztem őket, amíg csak el nem tűntek, a nyárfák mögött.
Életemben először döbbentem rá, hogy mi is a szegénység. Olyan gazdagnak sohasem éreztem magamat, mint akkor ott a kiskapuban állva!
Írta Nagy Endre
2010 Jún. 21
 Hozzáadás kedvencekhez |
 Link küldése E-mailben |
 Nyomtatóbarát verzió |